Jakab Antal beszéde évfolyamtársi találkozójukon Gyulafehérváron 1991. június 30-án

Kedves Jó Osztálytársak, Testvérek! Hálát adunk az Istennek, hogy minket, maradékokat felszentelésünk 57. évfordulóján, ma még egyszer összegyűjtött. Ez mindegyikünknél külön isteni kegyelem, amint különbözőek az életsorsunk színei is. De mindegyikünknél súlyos már a Gondviseléssel szembeni hála és az új életáldozatok felajánlása.

Az isteni kinyilatkoztatásnak Egyházunk igeliturgiájában, az év minden ünnepén és minden napján, mindig megvan a sajátos üzenete a papjai és hívei, sőt az egész világ számára. Ma az első olvasmány az emberiség két égető főkérdésével, az élettel és a halállal foglalkozik. Ezt a nagy drámát, az embereket hajtó két fő erőt a Bölcsesség könyve röviden így válaszolja meg: „Temetéskor Isten nem alkotta a halált”, „és minden élőt azért alkotott, hogy viruljon” (Bölcs 1,12.14). Aki pedig az életet alkotta, Mózesnek így mutatkozott be: „Én vagyok, aki vagyok!” (Kiv 3,14). Az, aki önmagától van, minden élet kútfeje és princípiuma, „Isten nem leli örömét az élők pusztulásában” (Bölcs 2,23).

Akiket zavar az élet és a halál, amelyben állandóan nyavalyognak, a fenti Igék visszaküldik a teremtés kezdetére. Az Isten lázadóknak is szemébe mondja, hogy a bűn által jött létre maga a halál is. A hármas tragikus hazugság: a sátáni, amely az embernek szól, „olyanok lesztek, mint az Isten”; az Istennel szembeni arcátlanság, hogy „nekem az asszony adott!”; s a mindig ártatlan asszonyé, hogy „engem a kígyó csalt meg!”, hajlamaiban sorsa lesz az emberiségnek a Sátán, a férfi és az asszony tragédiájának. Elindul a hazugság szomorú útjára. Azóta hazudunk szülő a gyermekének, gyermek az édesanyjának, testvérek, szomszédok, népek és nemzetek cifra nemzetközi szerződéseikben egymásnak. Hazudunk még saját lelkiismeretünkben önmagunknak is. S még csodálkozunk, hogy honnan annyi rossz, annyi bűn, annyi fegyver, háború és halál, amelyben kiúttalanul nyög az egész tudományára és kultúrájára büszke világ.

Testvérek! Már az ókori ember, félvad, vagy már művészi hajlamú felkiált érzésvilágával: „Küldd a szabadítót!” Nos, maga az élet szerzője, az Isten Fia jött megváltani és diadallá tenni az életet. Hisz’ már annyira elterebélyesedett az emberiség fája, telve bűnnel és szokássá vált baljóslatú hajlamokkal, annyi Éva és annyi Ádám, s annyi kárhozott lélek van már, hogy nem tud azon segíteni senki más, csak aki az örökkévalóságból a földre szállt és együtt tud menetelni velük: Krisztus, az emberek állandó nagy útitársa.

Krisztus minden szavai, tettei a szeretetből fakadó élet tanúságai. Pontosan az élet megsegítése, visszaszerzése érdekében tett csodái a legbeszédesebb fénysugarai az evangéliumoknak, mint a további csodák is, amelyek kísérik Egyházunk történetét.

Az Ő ajkairól hangzanak el a csodálatos életet jelző Igék: „Én azért jöttem a világra, hogy életük legyen és életük teljesebb legyen”, „Én vagyok az út, az igazság és az élet”, „Aki bennem hisz, ha meghalt is él és én feltámasztom őt az utolsó napon”, „Én vagyok a feltámadás és az élet”, „Én életemet adom a barátaimért.” Minden megnyilatkozásaiban és tetteiben a vezérdallam, hogy örök életet adó Igéi vannak. Az élet barátjának megkapó emberközeliségei, hogy ha csodával is, de enni ad a többezres tömegnek. Már a Szentírás is felsorolhatatlannak mondja a betegek meggyógyításait, a halottak feltámasztásait. De ezeket a tetteket mindig követi a figyelmeztetés: többé ne vétkezzél, hogy súlyosabb dolog ne történjen veled, mint a betegség vagy halál. Jellegzetes úgy a Jairus leánya, mint Lázár feltámasztásánál az Úr Jézus kijelentése, hogy: nem halt meg, hanem csak alszik. Mert akinek sikerül a megérdemelt halál végső agóniájából felébredni, az élet Urát, az Istent és Atyát látja meg az örökkévalóságban. Az ilyen életszerző halálról szokta mondani népünk, hogy: Istenben elszenderült!

Testvérek! Még azért sem kell sopánkodnunk: Oh, ha Krisztusnak kortársa, csak egy az Ő tanítványai közül való lehettem volna! Mert a sikerült megváltás zálogai, a szentségek, főként az Oltáriszentség, Krisztus a maga valóságában kísérője az emberiség nagy drámájának. Ez az élet diadala a halál fölött. Az a híres és akkor hihetetlen, merész beszéd ott Kafarnaumban az Oltáriszentség ígéretéről minden változatban megmondotta, magyarázta, hogy Krisztus az eleven kenyér, amely az égből szállott alá, és aki eszi az Ő testét és issza az Ő vérét, annak örök élete vagyon (Jn 6,31–58). Mindezeknek a kincseknek birtokában buzdít minket Szent Pál a mai szentleckében: „Hitben, szóban, tudásban, minden buzgóságban és irántunk érzett szeretetben, tűnjetek ki a szeretetből fakadó adakozásban is” (2Kor 8,7).

Még egy gyakorlati kép:

Felsőbányán, a 12. horizonton, 330 méterrel a föld alatt, 1953 év akármelyik napján. Lemosom a vízcsapnál nagyjából a fejem, testemről az ólomport, kiöblítem az ólomsavtól sárga, szakadozott kis alsónadrágot, egyetlen öltözetemet a meleg munkahelyen, lerázom a töredezett, hányódó deszkadarabot, s a sitt vége felé, amikor nem járnak az ellenőrök, kezdem a magam liturgiáját. A kívülről megtanult 27 zsoltárból és félszáznyi himnuszból összeáll a nocturnum és a Laudes. Utánuk a latin nyelv dallamainak segítségével az emlékezetből kiásott szentmise. Felettem a bányaér fenyegető, rongyos kopogókkal. A bánya falaiban a harmincféle színes fémes érc minden változata, nehéz ólom, réz és csodálatos bányavirágai. Éppen olyan csodás világ, mint az észre se vett földszinti tavasz. Közelben, lehet, elkeseredett rabbányász káromkodása, közvetlen társak elcsendesedése. Folyik, mint valami állandó nagypénteki csonkamise, ostya és bor nélkül, s olyan átérzett megrendüléssel, mintha az igazi keresztleplezésnél állnánk a Golgotán. Olyan alázatosan és megalázottan, mint a magát Jézus figyelmébe ajánló jobb lator, mert az úgynevezett ártatlan rabot is elkísérik a bányába szavai, elvétett tettei, bűnei és mulasztásai. Még ott is alig hallható a Mester válasza: „Még ma velem leszel a paradicsomban.”

Bizonyára azok közé tartozunk mi, a maradékok, akik soha egy szentmisét el nem fuseráltak, de a fogságban elmondott és mégis elmulasztott szentmisék felajzották a vágyat, vajha tehetném még és követhetném a parancsot: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” S ez a vágy megegyezett még azzal a képtelenséggel is, hogy már sem a szabadságot, sem az életet nem kívántam, mert kín és nektek, sokaknak nehezebb lehetett az élet, mint a szép halál. Ha még valami történt huszonhét év új élete alatt, helyes gondolat, szándék, szép emberi beszéd, örömszerző tett az Egyházunk szolgálatában, ebben az istenközelségben leli magyarázatát. És az, hogy közülünk egy sincs annyira eladósodva hálával az Isten iránt, mint én, az Ő sokszor kitüntetett és méltatlan szolgája.

Testvérek! Közülünk mindenkit nyom a nyolcvanon túljutott életünk adóssága. A világ nagy tülekedéséből már félreálltunk, de nem állhatunk félre önmagunktól. Valamilyen reménnyel csak biztat a számadásunk is. A következő évek, ha még vannak, még mindig a szeretet és az élet tetteire köteleznek. S főképpen kíséri napjainkat a hosszú életért a hálaadás dallama: „Téged, Isten, dicsérünk, Urunknak egyedül Téged ismerünk.”

(A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 460–462. old.)

(A kép forrása: Jakab Antal Keresztény Kör archívuma)