2Neh 8,2–6.8–10; Ef 2,19–22; Lk 19,1–10.
Szeretett Jó Hívek! Izaiás próféta a megváltás idejét előrelátva ilyen örömkiáltásban tör ki: „Zengjetek dicséretet, egek, és ujjongj te, föld: hegyek, daloljatok örömötökben, mert az Úr megvigasztalja népét és megkönyörül a szegényein” (Iz 49,13). Templomot szentelni gyűltünk össze gyimesbükki és szomszéd hívek. Olyan esemény, amelynek előkészületei az építkezéssel egyszerre kezdődtek, amelyet már a templom arányai és szépségei is régen hirdetnek. Nem csoda, ha a mai napon azon részt venni nemcsak annyian, ahányan itt vagyunk, de az egyházmegye egész hívő népe kívánkozott, s ma lélekben velünk együtt örvendez a beteljesült szent vágya fölött.
De ilyen örömmel telített a templomszentelés szertartása is. Az első kulcsfordítás a templom ajtóján, amikor a püspök megnyitja az utat a híveknek, hogy valahányszor belépnek a templomba, az Úr oltára körül szeretetben egyesüljenek az Istennel és tisztábbak legyenek tőle. A keresztkút-szentelés meghívás az Egyházba. Azoknak pedig, akik már átléptek ezen a kapun, az istenfiúság öröme s egyúttal a Krisztus törvényei szerinti élet kötelessége és felelőssége. Az ereklyék elhelyezése az oltárban a Mindenszentek litániájával kezdődik, amelyben az Egyház kéri a szentek közbenjárását, hogy a megszentelt épület legyen a kegyelem és üdvösség háza, ahol a keresztény nép lélekben és igazságban imádja az Istent és megerősödik, épül a szeretetben. A püspök krizmával az oltár egész felületét megkeni, mert az lesz a színhelye az Isten legnagyobb művének, a megváltás misztériumának, az Oltáriszentség szerzésének. Ez tulajdonképpen a konszekrálás és nagy hasonlóságot mutat a bérmáláskor krizmával a homlokunkra rajzolt kereszthez és még inkább a papszenteléshez, amikor a püspök a felszentelendőnek mindkét kezét megkeni, mert az lesz a szentségek és szentelmények osztogatója és kezeivel osztja szét eledelül Krisztus testét. Tűzgyújtás az oltáron, a gyertyák kigyújtása az oltáron és templomban Krisztus világosságát, Isten igazságának eligazító fényét jelképezik, hogy reátaláljon az ember. Tömjénillat az oltáron jótetteink kedvessége Isten előtt, s tiszta lelkiismeretünk belső boldogságának jóérzése, földi ember legnemesebb öröme. A prefáció is más, mint a többi szentmisékben. Abban a felszentelt templomot, amelyet emberi munka emelt, örömmel felajánljuk Istennek, mintha szívünk kelyhe volna az ég felé kiterítve. Minden, amit a felszentelt templom mondani akar, benne van a hármas áldásban, amelyet a püspök a mise végén a népre ad és kér: „Adja meg nektek, hogy a Szentlélek temploma és hajléka legyetek, ki minden szétszórt gyermekét össze akarja gyűjteni az ő Fiában” (2. áldás).
Szeretett Jó Hívek! Bármilyen mesterien is rajzolta meg Szent Lukács evangélista Zakeus történetét, mégis felötlik bennünk a kérdés: miért tette az Egyház éppen ezt az egyszerű eseményt a templomszentelés miséjébe? Hiszen itt semmi csodálatos nem történt, még Jézus útja Jerikón át sem mutat rendkívüliséget. Zakeus tette pedig nemcsak egyszerűnek, de szinte nevetségesnek látszik: „Nagyon szerette volna látni és megismerni Jézust, de nem láthatta őt a tömegtől, mivel alacsony termetű volt” (Lk 19,3). Kíváncsi emberek mindig voltak a világon, akár egy eltört kancsónak is akad „szájtátója”. Mi még azt is tudjuk, hogy az összegyűlt tömeg növelheti a kíváncsiságot, de nem növelheti az ember termetét. Emiatt kis emberekkel gyakran megesik, még jól elrendezett termekben, templomokban is, hogy az előtte ülő, álló széles-magas vállaitól nem lát semmit. Ilyen fura helyzeteken még az sem segít, ha gazdag emberek a Zakeusok. Az okosság, leleményesség s az igaz ember szívbátorsága, aki nem törődik, hogy mit mond jótettéhez a világ, szerezhet érvényt a közmondásnak: „Nem singgel mérik az embert!” Kellett egy kis bátorság ahhoz, hogy a gazdagnak ismert Zakeus felmásszon a fügefára és így pótolja ki termetét. Még inkább ahhoz, hogy szíve egész nyíltságával és lelkének egész meghódolásával nézzen szembe Jézussal, aki már maga is akkor a farizeusok kritikájának tárgya volt. Az akkori időket és embereket ismerő bölcset is elgondolkoztatja, hogy mit mer mondani Zakeus a tömegnek, amikor a Jézust lesajnáló megjegyzést hallja: „Bűnös emberhez tér be vendégségbe” (Lk 19,7). Milyen ember az, aki a tömegnek szemébe mondja a súlyos szavakat: „Íme, vagyonomnak felét a szegényeknek adom, és ha megcsaltam valakit, négyszeresen megtérítem” (Lk 19,8)? Mert ha ezt a nyilatkozatot nem vesszük szemtelen hencegésnek, ha igazat mond, akkor óriásira nő Zakeus termete, emberi jelleme a mi szemeinkben. Csodálkozva kérdezzük: lehetséges, hogy ez a nem is adószedő, hanem adóbérlő, akkori idők népnyúzója, uzsorásnál is pénzéhesebb embertípusa, a személy szerint is gazdagnak ismert Zakeus lemondjon vagyonának feléről? S éppen azok javára, akiket az akkori világ pontosan a szegénységük miatt megvetett? Akik ezért csak átkozni tudták az idegenek szolgálatába szegődött szipolyozót? Lehet olyan csoda is a világon, hogy aki hivatásának, foglalkozásának választotta állandóan a számon se kért pénzek szédületében élni, annyira tisztakezű és tisztaszívű maradjon, mint aki biztos a kijelentésében: „Ha megcsaltam valakit, négyszeresen megtérítem!”, mert tudja, nincs ilyen kérdésben vádolója a világon? Íme, ezek volnának a magyarázatai, hogy neve és története belekerült az evangéliumba és ma nekünk az Egyház felolvastatta. Ez a nyitja, hogy Jézus felnézett rá és észrevette a fügefán és lemérte egész lelki termetét. Ez az értelme Jézus válaszának is, amit a könnyen ítélő tömegnek adott, bár Zakeushoz intézte a szavakat: „Zakeus, jöjj gyorsan, mert ma a te házadban kell megszállnom” (Lk 19,5). Mély értelmet ad ennek a látogatásának: „Ma elérkezett az üdvösség ebbe a házba, mert ő is Ábrahám fia” (uo. 9. vers), vagyis Istenben szilárdan hívő ember.
Szeretett Jó Hívek! Zakeus története végül is abban összegezhető, hogy szíve teljes becsületességével meg akarta ismerni Jézust. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az evangélisták közül az első, Máté, régi nevén Lévi szintén a vámtól jött, még jobban elgondolkozunk. Azt kell mondanunk, hogy
aki az Istent meg akarja ismerni, találni, annak semmi sem akadály.
Nem akadálya sem a gazdagság, sem a szegénység. Egyik tudja, hogy mindent itt fog hagyni, a másik azt, hogy csak az Isten tudja egészen betölteni az ember szívét. Az egyik jómódja közepette lehet lelkileg annyira összetört, hogy minden imádsága vonagló könyörgés: „A mélységekből kiáltok Hozzád, Uram” (Zsolt 129), a másik önként szegény, mint Assisi Szent Ferenc, aki nemcsak haldoklásában és ruhátlanul a kőre kiterítve mondja nagy testamentumát: „Semmim sincsen és magam is semmi vagyok”, hanem szegénységében zengte el a Naphimnuszát, amelyben megköszönte és testvérének nevezte az Isten minden csodálatos teremtményeit. Laikus, de költői ajkakról is sokszor csendül meg a hódolat: „Dicsőit Téged, nagy, égi Teremtő, a mindenség nagy, szent dala.”
Az Isten-keresés nem könnyű, nem kétség- és problémamentes út, de az irány olyan, amely felé mindenkit előbb-utóbb hajt a vágya.
A tudós és bölcs is lehet, panaszkodik: „Isten! Kit a bölcs lángesze fel nem ér, / Csak titkon érző lelke óhajtva sejt: / Léted világít, mint az égő / Nap, de szemünk bele nem tekinthet” (Berzsenyi Dániel: Fohászkodás). Ugyanakkor a nem komplikált, egyszerű ember egyetlen fohászban, minden kétségek nélkül, teljes biztonsággal öleli magához és családi közvetlenséggel szól hozzá: „Én Istenem és Jó Atyám!”
Amint az egyes ember viharon, vészen át, örömében és bánatában keresi az Istent, olyan az emberiség útja is. Félelemmel kereste a természet erőiben az Istent, áldozatokkal próbálta engesztelni. Hatalmas szentélyeket épített bálványoknak, hogy kedvükben járjon. Az utolsó vacsora termében aztán az Isten egyszülött Fia, a megváltás nagy nyitányaként barátainak nevezte az apostolokat és rajtuk keresztül az embereket. Ennek a barátságnak zálogául, hogy a világ végéig soha ki ne fogyjon senki kezéből, szerzette az Oltáriszentséget, amelyben önmagát kínálta fel nekünk: „Vegyétek és egyétek: ez az én testem!” Tetszett és tetszik az embereknek az Isten, akinek legfőbb parancsa a szeretet, s aki ennek bizonyítására, a parancs szerint: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”, mindennap és mindenhol a világon lakomát szerez az embernek.
Az utolsó vacsora termébe, az Isten szíve közelébe kívánkozó ember építette meg a keresztény gyülekezeteknek az agapé termeit, majd templomait.
A II. Vatikáni Zsinat tanítja, hogy az Isten népe, papjával élén, itt éli újra a húsvét misztériumát, a megváltást a szentmisében. Ez a gondolat adta a templomnak az új formát, hogy egyetlen térben és egyetlen asztal körül gyűljön egybe az Isten népe, egy asztalról s ugyanazon Isten kenyerén éljen. Ebben a családias körben kapja meg az oktatást az igaz hitre, hogy ne legyenek többé hiszékenységei, se babonái, se félelmei, hanem mint gyermek keresse Istenben az atyját. Itt készül elő a szentségek vételére, itt keresztelik, itt lesz elsőáldozó, bérmálkozó, itt esküszik hűséget, itt keresi vigasztalásait akkor is, amikor az élők sorából, akiket szeretett, eltávoztak. Imáin és szentmiséin keresztül tartja velük és az égiekkel a kapcsolatot.
Végül felteheti valaki a kérdést, van-e ennek a templomnak, benne az Oltáriszentségnek, amelynek imádása címére felszenteltük, az itt végzett gyakorlatoknak értelme a földi életben, s különösen mások számára. Vagyis társadalmi érték-e vagy fölösleges luxus magával a vallásgyakorlattal együtt.
Szent Pál apostol a ma felolvasott efezusi levélben ezeket mondja: „Ez a közösség egy nagy épület, amelynek alapzata az apostolok és a próféták, alapköve pedig Jézus Krisztus. Rajta nyugszik az egész épület, benne egybeépülnek és belőle nő ki az Úrnak szent temploma. Ti is részesei vagytok ennek az épületnek és belőletek is épül az Isten hajléka, Jézus Krisztusban a Szentlélek által” (Ef 2,20–22).
Nem a díszes jeruzsálemi templomért jött Krisztus a földre, hanem hogy a világ népeinek megváltását a Golgota nagy művében végrehajtsa.
Itt sem a remek építési formákat, arányokat, modern elrendezést és célszerűséget keresi ebben a templomban, hanem az embert. Egyenkint és összességükben keresi azokat a tökéletességeket és emberi szent értékeket, amelyekből a szív és lélek, a gondolat és tettek temploma egybeépül.
Az Oltáriszentség imádására felszentelni jöttem közétek. Szívesen jöttem, mert mindkét utam alkalmával már tapasztaltam, hogy a kő és tégla, vasak, betonok mellett mindig az imádság volt a forróbb és melegebb, hogy a hajlék annál kedvesebb legyen Istennek és embernek. Láttam az imádkozva dolgozásnak azt a minőségét, amelyet éppen vár és keres minden ország az ő népeinél. Azt a lelkiismeretességet, becsületességet és áldozatot, amelyben benne van minden műnek, sikernek a garanciája. Ünnep volt itt minden nap, amíg a szerszámok által emelkedtek a falak, a mai csak a befejezője. Hisszük, hogy ez a templom ezután is szent gondolatokat szül és hasznos tetteket a társadalomnak, üdvösséget az ő áldott népének.
A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 336–340. old.
Jakab Antal beszédválogatásának online közléséhez 2023-ban a Csornai Premontrei Apátság, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, egy neve elhallgatását kérő magánszemély és a Bethlen Gábor Alap nyújtott támogatást. Köszönjük!
