Szeretett Jó Híveim! „Őszbe csavarodott a természet feje, / Dérré vált a harmat, hull a fák levele” – írja Arany János a Toldi estéje című hőskölteményében. Már régen ősz fejjel, havazó kedvű időben jöttem hozzátok és mégis tele van a szívem sokfelé nyíló örömmel. Kettős örömünnep nekünk ez a mai nap. Templomotok címének, Szent Lénárd remete hitvallónak ünnepe és a ti megszépült, megújult templomotok megáldása. Magam pedig hazajöttem szülőföldemre, Gyergyóba, és itt a mai napon a ti három derék lelkipásztorotok vendége vagyok. Ugyanakkor az egyházmegyénk egyik legnagyobb kerületének papságával is találkozok, akik korszerűen és új lendülettel kormányozzák a nagy hagyományú kerület szent népét az Isten útjain.
Ezek a mi sajátságosan hívő lelkünk érzéseinek kivirágzásai, de csak a földi dolgokat figyelő ember kérdésessé teheti magát a templommegáldás és ünnepé vált hétköznapunk értelmét is. Felhőkarcoló és egy kisebb város lakosságának otthont adó hatalmas épületblokkok, százezret befogadó sportpályák, pazar színházak, tucatnyi hektárt elfoglaló nagyüzemek, öt kilométer hosszú hidak, ötszáz utassal és ezer kilométeres sebességgel száguldó repülőóriások mellett ha nem hívő ember szemével nézi, jelentéktelen szerénynek, sőt céltalannak láthatja a templomot. Nézzünk szembe mi is a kérdéssel és próbáljunk felelni, hogy miért kedvesek, szükségesek és értékállók a mi templomaink.
Példával kezdem. Már a bibliás ószövetségi idők előtt Egyiptom fő gazdagsága abban állt, hogy a világ leghosszabb folyója, a Dél-Afrikában eredő Nílus az utolsó kétezer kilométeres szakaszán, a síkságon évenkint legalább kétszer kiöntött, s maga után igen termékeny hordalékot hagyott, ami már akkor évente kétszer termett bőséges búzát. S évezredeken át így lett Egyiptom a Földközi-tenger népeinek gabonaraktára. Nem véletlenül keresett ott élelmet és otthont Jákob pátriárka a fiaival az éhínség idején. Az Isten ujjának jele csupán, hogy ott Józsefet, a fiát mint kormányzót találta meg újra. De ott is tudták és mindmáig országosan mi is tudjuk, hogy amilyen áldásos és szükséges a víz, éppen olyan szeszélyes a járása. Milyen nagy baj, ha nem esik az eső s mindent kiszárít az aszály, de milyen ijesztő szerencsétlenség, ha elveszítve a mértéket hetek számra zuhannak a záporok, megduzzadnak, kiöntenek a folyóink, elúsznak vele házaink, megcsúsznak öröknek látszó hegyeink.
Hogy a Nílus is tartson rendet, adjon öntöző vizet akkor is, amikor beáll az aszály, hogy teremjen híres gyapotot sokmillió hektár, hogy legyen olcsó villanyenergiája is egy egész országnak, mintegy huszonöt évvel ezelőtt Asszuánnál megjelent a modern ember óriásgépeivel és elkezdődött egy öt kilométer hosszú völgyzárógát építése. De akik oda azért mentek fejlett ipari országokból, hogy technikájukkal a vízierőmű építésével mutassanak valamit a világnak, amit addig még nem látott, az asszuáni hegyeknél megdöbbentek a látványon, ami fogadta őket. Isis és Osiris isteneknek sok ezer évvel ezelőtt szentélyeket építettek az ősök, amelyek elfoglalnak egy egész hegyvonulatot. Magukból a sziklákból vésőkkel domborítottak ki toronymagasságú istenszobrokat. Az ülő szobrok sokasága előtt a szentélyek sorozata egy egész város területét jelenti, különböző szintekre bevésve a hegylánc oldalába. S lett belőle a gátépítés alatt a második óriási feladat, hogy ezeket a nagy műemlékeket darabokban lemetsszék a sziklákról, hatalmas járművekkel elszállítsák, s újra felépítsék a víztől védett helyen.
A titokzatosat, mesét mindig szerető egyiptomi nép ajkán egy legenda született az itteni Isis és Osiris pogány istenek templomáról. Az ősmonda szerint minden istenek és élők forrása Isis istennő volt. Saisban szoborképét arannyal átszőtt bíborfátyol alatt őrizték. Isis népeinek hiedelme azt tartotta, hogy aki a fátylat a képről felemeli, az megismeri az Isten legmélyebb titkait. Viszont a fátylat más el nem húzhatta, mint az istennő felavatott papjai. Az idő, az évezredek szárnyán jött aztán egy ifjú, aki nem bírt a tudásvágyával, mindent akart tudni az istenségről is. Lelke tüze legyőzte a halálfélelmet. Titkon bennmaradt a szentélyben és az éjszaka csendjében reszkető kézzel felemelte a saisi fátylat. Reggel, amikor bejöttek a szolgálatban soros papok, az ifjút halálsápadtan, némán, félig eszméletlenül találták a földön. Napok múlva, amikor ismét észhez tért, elmondotta, hogy összetörte a nagy csalódás, mert a széthúzott fátyol mögött semmit sem talált, kiáltozásaira Isistől nem kapott semmi választ.
Szeretett Jó Híveim! Hogy a természet elszabadult erőitől való félelemből vagy az ember ős örökségéből, veleszületett legyőzhetetlen érzetéből származik-e, arról vitatkozzanak az antropológiával, embertannal foglalkozók, de az emberiséggel együtt járó jelenség a világon, hogy
az ember az Isten közelségét, segítségét kereste mindig.
Nincs amit megszólni abban, ha a legfőbb hatalom kedvét keresve az inkák, aztékok tízezer esztendőkkel ezelőtt szentélyeket építettek olyan kőblokkokból és olyan óriási magasságig, amelyek problémák még a modern technikáknak is. Nemcsak a fáraók piramisai, sírhelyei, de keleti pagodák, minaretek – még ha a turista szemeivel is néznők mi – az istenkeresés és hódolat jelei. Valahonnan innen kell megérteni Izrael örömét, hogy Jahve, az Isten kinyilatkoztatta magát Mózesnek a Hóreb hegyén: „Én vagyok, aki vagyok!” Majd sok csoda és büntetés után tíz parancsot adott. Ennek Izrael nemcsak szentsátort épített, de azt is kívánta, hogy Jahve a nappali felhő és éjszakai tűz látható jelével kísérje őt a negyvennapos vándorláson. A szövetség táblája, a manna és Áron kivirágzott vesszői voltak a szent jelei az Istennek, amelyeknek az akkori világ leghíresebb remekét, a jeruzsálemi templomot Salamon felépítette és aranyba öltöztette. Ezért nem tudott nyugodni a Babiloni fogságból hazatért nép és a lerombolt templom helyén épített új templomot. Még mindig négy évszázad telik el, amíg elkövetkezik a templomok jelentőségének nagy nyitánya, amikor az Örök Ige, Jézus Krisztus testté lesz. Negyvennapos korában testi valóságában bemutatják az Istenfiát a templomban.
Aki azt gondolja, hogy a templom csak egy üres miszticizmusnak mesterkélt virágzása, fontolja meg, hogy az Úr Jézus évenkint többször és gyalog tette meg a száz kilométeres utat Galileából Jeruzsálemig, hogy részt vegyen a nagy ünnepeken. Nem a kövekért és aranydíszekért ment, hanem mert ez volt a hivatalos háza az Ő Atyjának, az Istennek. Híres húsvétjain háromszor is egy-egy hetet töltött ott és naponkint tanított, vitatkozott a templomban. Ott, azokon a vitákon dőlt el a nagy kérdés, hogy Krisztusnak meg kell halnia az egész népéért. A templom pedig, amely népével együtt már régen eltért Istenétől, megtagadta a prófétákat és a Messiást, amilyen szép volt aranyba, márványba öltözötten, egy emberöltő után olyan romhalmaz lett, amelyet ma is Izraellel együtt sirat minden kultúrnép a földön. Volt valami Krisztus panaszában: „Írva van…, az én házam az imádság háza, ti pedig rablók barlangjává tettétek” (Mt 21,12). Nagy figyelmeztetés nekünk, ha a nép lélekben elhagyta az Istenét, az Isten Lelke is elhagyja az ő hajlékát, s akkor semmilyen erő fenn nem tarthatja az ő köveit.
Szeretett Jó Híveim! „Gyönyörűségem az emberek fiaival lennem” – szólt az Isten már az Ószövetségben, és ilyen gyönyörűségéről, vagyis az emberről sohase tud lemondani. Azt a csodálatos saisi fátylat, amely az Istent az embertől eltakarta maga az Isten egyszülött Fia, Jézus Krisztus keresztje által szélesre kitárta és világgá hirdette: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érette.”
Hogy ne legyen csak egy más mennyország ígérete ez a határtalan szeretet, Jézus még a kereszthalála előtt az utolsó vacsorán az Oltáriszentségben önmagát adta nekünk, hogy annyira a mienk legyen, mindenkié, mint az eledel és ital sajátjává lesz az emberi szervezetnek. Ez a nagy felajánlás, hogy: „Egyetek és igyatok ebből, mert ez az én testem és vérem”, ez az égi kenyér, amelyből úgy kell bővelkednünk, hogy még a halottainkból is feltámadjunk az utolsó napon.
Minden keresztény templomnak legfőbb értéke, hogy mindenütt és mindig együtt laknak az Isten, az élet eledele és a küzdő ember. Minden szentmisére járásunk az utolsó vacsora termében és Krisztus vacsoráján való jelenlétet adja. A valóságosan velünk és közöttünk lakó Isten adja az Újszövetség templomának szükségét, rangját, díszét és hivatását. A magyarázatot a népek lendületének is, hogy az utolsó vacsora terme helyett millió templommal díszítsék fel a föld színét és azokban mindennap közel hozzák a szentmisékben az Istent az Őt kereső emberhez.
Szeretett Jó Híveim! A mi Istenünk nem rejtőzött el saisi fátyol mögé. Amikor a tabernákulum kinyílik, Krisztus jelentkezik a nagy és közvetlen felhívással, ígérettel: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van és én feltámasztom őt az utolsó napon!”
Nem a halál félelme, de az élet reménye viszi oda az embert, hogy az Istennel egyesüljön.
Hív minket az, aki bajainkat ismeri: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradoztok és megterhelve vagytok és én megenyhítelek titeket.” Tele vagytok kétségekkel, aggaszt titeket a múlt, a jelen és a jövő? Kérdezzétek Jézust, mert: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Nála nyugalmat találtok szíveiteknek. Az ember az a kényes, különös, érzékeny teremtménye az Istennek, aki minden kényelemmel berendezett házzal, amikor testben ép, egészséges, amikor mindene megvan, amit szeme, szája kíván, amikor ép a városa, községe, ahol lakik, s megteltek házaik rádiók zenéjével, televíziók ernyői képekkel, olyan szerencsétlen lehet, mint aki elégett háza romjain ül és azokat siratja, mert csalódásoktól, kételyektől és félelmektől megkínzott a lelke. Minden lépésén úgy érzi, mintha saját élete romjait cipelné a vállán. Az egész föld világrészein, tengerein nem talál egy helyet, ahová élete terheit letehetné. Majdnem ötmilliárd ember között él, s mégis úgy érzi, mintha senkinél segítsége, menedéke nem volna. A lelke gyökerén ülnek életének nagy terhei, mint valami időzített és fel nem robbant bombák, amelyek nyugodni nem hagyják. Nincs orvosság ezekre a patikában, nincs a klinikákon. Ilyenkor érzi meg, és jó, ha észreveszi, hogy
lelkével együtt minden kényes ügye az Istenhez tartozik. Itt a templomban kezd az ember párbeszédet az Istennel, felfeszített és Megváltó Krisztusával. Itt mondja el mindazt, ami lelkében fáj és gyógyulást keres. Itt akarja kiengesztelni az Istent bűneiért, a börtönök félelme nélkül. Itt határozza el magát a legszentebb, legnemesebb dolgokra, amelyek békét, megértést, előhaladást, pártfogást jelentenek másoknak is, s amin, ha a világ piacain mondaná el, bolondnak neveznék az élet spekuláns piócái. Itt mondja el és gondolja meg a család azon kérdéseit is, amit, ha otthon vitatna, csak veszekedés, félreértés lenne belőle és belső háború. Itt, a templomban, a Mindentudó Isten előtt tisztul meg az ember úgy, hogy vissza is nyerje ártatlanságának minden örömét. Itt erősödik meg hitében úgy, hogy a világ minden összekuszált és nehéz idejében és helyzetében is tudja, az Isten gyermeke vagyok és a mennyország örököse.
Amikor mindenki tájékozatlan lehet, ő biztosan tudja és vallja: „Segíts magadon, s az Isten is megsegít!”, s „az Istenkeresőknek minden javukra válik”.
Szeretett Jó Híveim! Jó, ha tudjátok,
templomotoknak ékessége mindig a ti lelketek érzékenységének nemes oklevele. Drága a templom minden jó ízlést mutató felszerelésével, de mindig az a legfőbb rangja, hogy ti benne az Isten kedves gyermekei vagytok, akiket minden misére mint az utolsó vacsora ünneplésére gyűjt össze a nektek életet adó Krisztus. Egyszóval, ezekre a csodálatos és mégis az emberi sorshoz mért magasztos szent célokra áldottuk meg újra a ti templomotokat. Hogy legyetek benne és általa bölcsebbek, jobbak és szentek, mint Isten fiaihoz illik.
A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, I. kötet, Alkalmi beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 387–391. old.
Jakab Antal beszédválogatásának online közléséhez 2023-ban a Csornai Premontrei Apátság, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, egy neve elhallgatását kérő magánszemély és a Bethlen Gábor Alap nyújtott támogatást. Köszönjük!
