Krisztusban Szeretett Testvéreim! A bérmálás szentségének felvételére titeket az elmúlt napokban hozzáértő, lelkes és korotokhoz közelebb álló fiatalabb paptestvérek már előkészítettek. Bemutatták nektek az egész hitrendszert, amelyet a katolikus hívőnek a felnőttek öntudatával és szabadságával vallania kell. Ezeknek ismétlésére most sem időkeret, sem alkalom nincs. Ezért csak a hit alapvető kérdésére térek ki, mint amelyből következik az egész magatartásunk, akár a házasélet szentségében, akár a tevékeny felebaráti szeretetben, amelyekre vonatkozólag nekem a hitvallás után külön ígéretet is tesztek.
A bérmálásról azt tanultátok, hogy az szentség, amelyben a Szentlélek a megkeresztelt embert megerősíti, hogy hitét állhatatosan vallja és hite szerint éljen. Amilyen egyszerűnek látszik a katekizmus felelete, éppen olyan nehéz bírni a hitet, s még inkább vallani azt minden tételében, amint azt a Katolikus Egyház a kinyilatkoztatásból tanítja. A nehézség már ott jelentkezik, hogy a hívők serege mellett mindig ott voltak a hitetlen Tamások is, akik még akkor sem hittek, amikor láttak. Korunk embere meg éppen inkább tudni szeret mindent, mint hinni, inkább látni, mint hallani. Élete berendezésében is inkább bízik abban, amit maga keresett meg, mint amit ígérnek neki, legyen bár az ígérettevő maga az Isten.
Hogy mennyire igényes a hit, ahhoz távlatokat ad a rómaiakhoz írt levél. Ábrahám kész volt elfogadni a parancsot, hogy áldozza fel egyetlen fiát az Istennek. Olyan dologhoz adta engedelmességét, amitől az emberiség mindig irtózott, s ahol a valláshoz tartozott a szüzek feláldozása, mint az aztékoknál, a kiválasztott áldozat családja ünnepi öltözetben és ragyogó szertartásokkal, de szívében, érzésében meggyilkolva készült az áldozat napjára. Ábrahám hitt a képtelenségben is. Cserében, az áldozat nélkül is, a pátriárkai ígéreteket kapta, s megjegyzi a Szentírás: „Meg volt győződve, hogy (Istennek) van hatalma ígéretének beváltására. Ez szolgált megigazulására. De nemcsak miatta van megírva, hogy »megigazulására szolgált«, hanem miattunk is. Nekünk is arra szolgál, ha hiszünk abban, aki feltámasztotta halottaiból Urunkat (Jézus Krisztust), aki vétkeinkért halált szenvedett és megigazulásunkért föltámadt” (Róm 4,1–25). Ábrahám hitére azt mondja a föld valóságaihoz tapadt modern ember, hogy az naiv hiszékenység vagy éppen a gyenge idegzet félszeg kinövése. Jézus feltámadására és a benne való hitre pedig, hogy az akkor is képtelenség, ha benne Istent sejtünk, mert szorgosan keressük ugyan az örökifjúságot, a halál elkerülését, de azt tartjuk, hogy ha egyszer valaki meghalt és eltemették, az ne jöjjön vissza a másvilágról, mert az még az Istennek magának is tilos.
Testvéreim! A hitnek sok értelme van, s azok egyikét se nélkülözhetjük, főképpen itt a földön, ahol emberek között élünk. Ezt a nagy vallomást teljes alázatossággal megteheti bárki, még az is, akinek fejét még nem érte keresztvíz és életéből minden isteneket kilakoltatott.
A hit jelent hűséget, amely kezessége lehet minden ígéretnek, pecsétje minden szerződésnek, békepaktumoknak éppen úgy, mint a gyermekkorban jelentkező megbízhatóságnak. Ha a Szentírás keservesen felpanaszolja, hányszor és milyen rútul megszegte Izrael népe az Istennel kötött szövetségét, ha elmondja a nép szétszórtságáig a tömeges büntetéseket, ebben megrajzolta minden idők katasztrófáit is. Mert az esküszegések a népek között háborút, egyes emberek között igazságtalanságokat és perlekedéseket szülnek. Elhatnak hozzánk Jeremiás próféta sikoltásai: „Elveszett a hűség, eltűnt a szájukból” (7,28), akkor babiloni fogság s ma fegyveres összetűzések kísérik azokat, akik egymásnak sem bizalmat nem adnak, sem a saját hűségüket meg nem tartják.
A hit jelent lelkiismeretességet is abban, amit tennünk kell, vagyis az igaz meggyőződésünk követését. „Mindaz, ami nem meggyőződésből történik, bűn” – mondotta a rómaiaknak Szent Pál (Róm 14,23), s bizonyára azt a társadalmi életre képtelen embertípust értette alatta, akit nem érdekelnek tetteinek erkölcsi következményei, mert mindig azt a jelszót követi, amelyért többet fizetnek. Jelenthet a hit olyan bizakodást is, hogy valaki érdemei, jótettei nélkül is barátja lehet Krisztusnak, aki őt kiválasztotta és üdvözíteni fogja. Van valami tiszteletre méltó abban, ha valaki nem önmagára, hanem Isten mindenhatóságára és jóságára épít. Végeredményben a földet sem mi teremtettük s a megváltást se magunk hajtottuk végre.
Testvéreim! Eléggé nyilvánvaló, hogy már az emberi hűség, lelkiismeretesség, felelősségérzet, bizalom nélkül sem élhetünk társadalmi életet annak veszélye nélkül, hogy összetévesztenők az adakozást a lopással, a vértanúkat a tömeggyilkosokkal, a hazugokat a szavahihető jellemekkel, a szükséges bizalmat az ártó ravaszsággal s a végén az Istent az esendő emberekkel.
Nehezebb a helyzetünk a hit vallási, vagy éppen katolikus értelmével, mert ez már igényesebb. Katekizmusunk szerint a hit az igazságok elfogadása az Isten tekintélye alapján, aki mindentudása miatt nem csalódhatik, igazságossága miatt nem csaphat be. Elfogadjuk, nem azért, mert értelmünkkel belátjuk, hanem az Istenre hagyatkozó bizalomból. S itt következik a krízis a modern emberrel, aki nem hinni, hanem mindent tudni, látni akar. „Istent senki sem látta” – így mondja az Ószövetségi Szentírás, Mózes és a többi próféták is csak jeleket láttak. Az Újszövetség Krisztusának jelei, csodái még a kortársak közül is keveseket győztek meg arról, hogy az Isten fiában látják szemtől szemben az Örökkévalót magát. Minden időnek és embernek megvannak a nagy kifogásai.
Elégedetlenkedik először, mert nagyon távol van tőle az Isten, utána, mert annyira közel jött, mint a Betlehembe érkezett magatehetetlen kisded. Egyszer nem érti az elérhetetlen fönségét, majd hogy képen üthette őt Kaifás előtt egy szemtelen szolga. Nem fér értelmének kereteiben, hogy végtelenül uralkodik a mennyben, amikor csepp sincs benne a matériából, amire mi esküszünk, majd hogy éhezik az, aki másokat csodával táplál. Idegen akkor is, ha világot ítélő bírónak hallja, s akkor is, ha a bűnösökkel együtt ült le az asztalhoz (Mt 9,10–13). Nehéz megérteni, amikor semmiből teremti a világot, s még nehezebb, amikor alázatosságában a szégyenfáján mezítelenül hal meg. Az ember egész élete egy nagy segítségkiáltás, s mégis akkor zavarodik meg, amikor az Istenhez úgy kellene szólnia: Atyám!
Lehetnek néha a bányász sejtelmei, meggondolásai, hogy vajon hány millió év alatt helyezkedett el és érett eggyé a felszíni aranytól a mélységi ezüst-, ólom-, rézrétegekig a néhány tucatnyi elem, amellyel naponkint dolgozik. Mennyivel idősebb, mint az emberiség története, ha mindig csak a felszínen helyezkedett el? Milyen játékai a vizeknek és savaknak a jégcsaphoz hasonló színes stalagtitok, milyen sorrendben alakultak ki az oltott őszirózsa szirmait utánzó baritok, a lepke színes szárnyain túltevő kristályok, kvarckristályok káprázatos üregei, milyen természeti játékok eredménye a volfrám, amely úgy ül csúcsos fekete kristályában a többi kristályok között, mint egy égbenyúló tornyú fekete dóm egy üvegváros közepén. Mik az élet és halál véletlenjei, amelyek között napról napra él s amiért énekli, „szerencse le, szerencse fel”? Ott, a legfeketébb sötétségben születhetnek sejtelmei az örökvilágosságról, amelyről a Szentírás beszél, s ami örömet jelent. A megrendülő föld mélyén néha, de csak pillanatokra, megfogja – mint a riadt gyermek az apjával teszi – a láthatatlan Isten kezét. De ezek inkább csak az érzésvilágát uralják, mint ahonnan sokan az Isten eszméjét is származtatják.
Az Anyaszentegyházunk pedig, amikor a híveitől hitet kér, azt kívánja, hogy fogadják el az Istent mint tiszta szellemet, amely egy természetben három személy, egyedüli magyarázata a világ létezésének, s amit a tudósok állandóan tanulnak, a világ egész rendjének. Ő a magyarázata az embernek, aki képes uralni a földet, holdat és csillagokat, s mégis legidegenebb a földön, éppen úgy, mint a csillagokon. Hitet kíván Jézus Krisztusban, a második isteni személyben, aki a megtestesülése és megváltása által minden kérdésre adott választ, ami csak az emberi lelket megkínozhatja, kétségek elé állíthatja. Kívánja a hitet abban, hogy a mennybemenő Krisztus előbb Egyházat alapított, amelyre reábízta, hogy tanítsa „mindazt, amit megparancsolt” apostolainak. S ők bár tökéletlenek, mint emberek, s az Egyházon is rajta van az esendőség történelmi jele, mégis végrehajtják a feladatot, az emberek megszentelését. Ismét egy láthatatlan erő, a Szentlélek kegyelmei által, aki most a bérmálás szentségében minket is megerősít, hogy hitünket állhatatosan valljuk és hitünk szerint éljünk.
Testvéreim! Egy angol közmondás azt tartja: „A világtalan is unatkozik a képtárban” (Bernard Shaw: Színművek, 693.). Valami hasonlót mond a spanyol is: „Legsüketebb az, aki nem akar hallani” (Lion Feuchwanger: Goya). Mi nem becsüljük le sok csalódáson átesett korunknak azt a szokását, hogy jól megvallatja, kinek és mit higgyen. Készek vagyunk segíteni minden jóságunkkal és figyelmünkkel, mert fülünkbe cseng a Szentírás: „Aki nem hisz, már megítéltetett”, „mert nem hitt Isten egyszülött Fiában” (Jn 3,18). Lehet, erre gondolt Kempis Tamás, a középkor egyik nagy gondolkodója, amikor azt mondotta: „Aki Jézust nem keresi, többet árt magának, mint amennyit az egész világ összes ellenségei árthatnak neki” (Krisztus követése).
Amikor tehát a hitet hirdetjük és szorgalmazzuk, azért tesszük, mert az Isten tudományát az Isten tekintélyével ajánljuk az embereknek. Hajt arra a küldetésen kívül a felebaráti szeretet is, mert az emberek számára boldogságuk legnagyobb zálogát visszük, s ugyanakkor legnagyobb kincsüket védjük az elkallódástól.
Krisztus személyén és tanításán keresztül oldódnak meg a lelkünk kínzó kérdései, s az Ő példájából tanuljuk meg a családi élet megbecsülését hűségben és szentségben, embertestvéreink megsegítését tevékeny szeretetben. Ez a szoros összefüggés a ti hármas ígéretetek között is.
(A szöveg forrása: Jakab Antal püspök szentbeszédei, II. kötet, Bérmálási beszédek. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 2016, 22–25. old.)
A kép forrása: Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség (ersekseg.ro)
Jakab Antal püspök beszédválogatásának online közlését 2024-ben, a hitvalló főpásztor börtönből való szabadulásának 60. évfordulója alkalmából folytatjuk: ebben az évben elérhetővé teszünk a világhálón 60 olyan beszédet, amelyet korábban csak nyomtatott könyvkiadványban érhettek el az érdeklődők. A program a Keresztény Jövőnkért Alapítvány szervezésében és koordinálásával, a Jakab Antal 60 című komplex program részeként valósul meg. Az előkészítési, szerkesztési és tartalomfeltöltési munkafolyamathoz, valamint az informatikaiháttér-feltételek biztosításához a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. nyújtott támogatást.
