Dr. Antal Zoltán kézzel írott feljegyzéseinek gépelt változata

Előzmény
Dr. Antal Zoltán kézzel írott feljegyzései PDF-formátumban
Dr. Antal Zoltán kézzel írott feljegyzései JPG-formátumban

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Jakab Antal püspök úr nevével (aláírásával) ötödik osztályos koromban találkoztam először. Nézegettem a szentképeket Miklós László szépvízi plébános úr breviáriumában. Egyszerre csak, szinte felkiáltással kérdeztem: Ki ez a Jakab Antal újmisés? Ez a gyöngybetűs, egyenes vonalvezetésű aláírás azt jelenti, hogy ő erőteljes, határozott egyéniség; nagyon tud, és nagyon tudja, hogy nagyon tud. A plébános úr rám függesztette jóságos tekintetét és ezt mondta: „Évfolyamtársam, legjobb barátom. Ő kellene a következő püspök legyen. Börtönben van. Azt sem tudjuk, hogy él-e.”

Az emlékezésemből nem maradhat ki: Miklós László plébános a Csíkszeredai Római Katolikus Főgimnázium képesített hittanára volt az államosításig. Tanítványai közül egyszerre nyolcan is voltak teológusok, majd kiváló papok, többek között Bálint Lajos érsek úr is. 1948-ban jött közénk Szépvízre. A börtönben szétroncsolt jobb veséje feletti mellékvese elrákosodott, ezt csontáttétek követték sok-sok töréssel, szörnyű fájdalommal. Elsőnek őt látogatta meg a börtönből szabadult későbbi püspök. A jóslatát már nem érte meg, 1965-ben vértanúként az örökéletbe távozott (56 évesen).

A püspök úrral először két héttel a szabadulása után a marosvásárhelyi plébánián találkoztam, véletlenül. Határtalan örömömben ezt mondtam: „Jól tartja magát, jól néz ki, főtisztelendő úr!” Ő reám nézett, elmosolyodott és így válaszolt: „Mondja maga, mert ezelőtt nem ismert!” Hogy javítsak a helyzeten – a megpróbáltatásokra utalva – Széchenyit idéztem: „A sors legnagyobb ajándéka, hogy nem ismerjük a jövőt!” Jött is a pontosítás: „De a Célt igen! Aki pedig előre néz és célokat, feladatokat lát, nyugodt lelkiismerettel üzenhet hadat az ismeretlennek.” Ez már aztán küldetéstudat! Nem is kezdeményeztem tovább. Megmaradtam a csodálattal.

A püspök úr orvosi kezelésére utasított a Klinika. Lejártam Kilyénfalvára. Ott lakott Márta néniéknél, a legnagyobb nővérénél. Láttam, ötfélét tanul egyszerre. Mondtam, hogy a kellemes, nyugalmas környezet, a jó levegő, a zöld természet, a jó táplálkozás mellett pihenni is kell. „Ez aktív pihenés” – mutatott az asztalra, ahol kiterítve: latin szótár, egyháztörténelem, egyházjog, zsinati anyagok, Tolsztoj: Golgota (angolul). Megjegyezte, hogy időhátrányban van, az idő pedig nagy kincs és behatárolt. Köszönte a nagyfokú gondoskodást – lezárva az eszmefuttatást. Megjegyezte, hogy az agykéreg más-más területén rögzíti az ismereteket. Amíg az egyik területen zajlik a munka, addig a többi pihen.

A püspök úr az egyik nap elémbe tett egy pár gépelt ívet. „Olvassa el!” – mondta. „Most ezt olvassa el!” – és már nyújtotta is a következő íveket. „Az elsőt 1942-ben prédikáltam Rómában az egyetemisták éjféli miséjén. A másodikat most, 1965-ben, Karácsonykor Szentdomokoson. Mondjon véleményt!” – utasított. Azt mondtam, hogy többet ér egy missziónál. „Hasonlítsa össze!” – rendelkezett. Kifejtettem, hogy a második szentbeszéd annyival jobb a nagyon jónál, hogy benne van az eltelt, megélt élet tapasztalata, bölcsessége. „Akartam tudni, hogy állok ennyi idő múltán!” – elgondolkozott. Így folytatta: „Megnyugodtam, hogy ezt mondá” – és elégedetten mosolygott. Jólesett nekem, hogy hitelt adott szavaimnak. Örvendtünk!

Egy mondat a nagy ember bámulatos magatartásáról. A börtönből (ólombányából) való hazaérkezésekor a nagy öröm hatása alatt kérdezte Márta néni: „Te Anti! Én már nem is tudom, mert olyan rég voltál itthon, hogy vessem meg az ágyat, hogy szeretted, egy vagy két párnával?” Ő meghatódva kacagott és így válaszolt: „Tudod-e mit, Márta? A börtönben is pont ezt kérdezték.” Ilyen tartalmas, ilyen tömör is lehet egy beszámoló a megsemmisítő börtönökben elszenvedett, átélt éjszakákról.

A püspök úr az ateista tevékenységet a hitetlen ember talajvesztettségével és ebből eredeztethető megátalkodottságával magyarázta meg. Komikus eljárásnak tekintette. Ő a kiszolgáltatott helyzetben az abszolút igazságtudat fölényével, magabiztosságával, kiapadhatatlan eredeti népi humorral tette helyére a történteket.

Egyszer ezzel állt elő nekem: „Na lássuk, mit tud! Melyik a legtökéletesebb szerszám?” Tökéletes, legtökéletesebb – töprengtem a szokatlan és nehéz kérdésen, ő pedig egyre komolyabban sürgetett: „Na lássuk, mit tud!” „Amelyikkel a legtöbbféle munkát lehet elvégezni, a legtöbb műveletre alkalmas” – kíséreltem meg leplezni, hogy nem tudom. „Ezzel még nem mondott semmit. Melyik a legtökéletesebb szerszám?” Vizsgahelyzet a javából – gondoltam. „A franciakulcs, a kombinált fogó…” „Közel se” – volt a válasz. „Látom, nem tudja. Megmondom” – jelentette ki tanáriasan. „A ránga, magyarul: emelőrúd. Ismeri-e?” „Igen” – feleltem csendesen. „Megmentően sokat segít az emberen, persze, ha tudja kezelni. Teljesítmény = erő x erőkar. Ez az erőátvitel képlete. Newton-törvény, tudnia kell.” (Tudom, jegyeztem meg halkan, és még halkabban tettem hozzá, hogy olimpiát, országosat nyertem matematikából, fizikából, magyar nyelv és irodalomból.) „A gyakorlat nagyon fontos” – vonta meg a mérleget, miközben elmagyarázta az emelőrúd sokoldalú használhatóságát, szerepét. „Ezt nem tudta, szögezzük le” – értékelt szárazon. „De lesz még egy könnyebb kérdés. Melyik a legjobb lábbeli? Az első kérdésben a legtökéletesebbről volt szó, itt a legjobb érdekel” – hívta fel a figyelmemet. „Amelyik a legkényelmesebb, a legjobb anyagból készült, nem ázik be könnyen, tartós, szép.” „A kérdésre feleljen! Még nem mondott semmit!” – értékelte ki erőfeszítésemet. Mit kezdjek? – töprengtem. Láthatóan élvezte a helyzetet. „Megmondom én, hogy tovább bővítsem ismereteit. A legjobb lábbeli a bocskor.” Olyan boldogan közölte, mintha a legkedvesebb emlékei fűződnének a bocskorhoz. Akkurátusan elmagyarázta: „A bocskor elől hegyes, hátul lapos, a talprész gömbölyű. Van telekszíj oldalt, hátul fülek drótból. Készíthető bőrből vagy autókerék-külsőből. Az utóbbi a taxibocskor. Ez nehezebb. Használata: felhúzod a fuszeklit, felcsavarod a kapcát, elhelyezed a borítókapcát (ha lehet, posztót), majd következik a bocskor. Összeszedés a telekszíjakkal, amelyeket a lábszárra felcsavarsz. Egészen egyszerű, de nagyszerű lábbeli! Jól lehet érzékelni a talajt, az állás biztonságát. Ez pedig életfontos. A törmelék lepattog, legurul a borítókapcáról. A bakancsot fűzhetnéd ki és be – ha engednék –, úgyis összevissza szúrná-vagdosná a lábadat a kőzet. Érti, ugye?” „Igen, értem.” Megköszöntem az ismeretterjesztő összefoglalást. Magamban az éjszaka csendjében felidéztem a beszélgetést és megállapítottam: ez a lelkierő legyőzhetetlen!

Kiegyensúlyozott, fegyelmezett beteg volt. Éreztem, hogy mennyire kötelezi a hivatás, a feladat. A magatartását szerényen, alázattal így magyarázta meg: „Életemben egyetlen igazi értékem és talizmánom volt a tizenhárom évi börtön, amely kikergette belőlem a halálfélelmet s felszerelt bátorsággal minden veszély ellen…”

Ötven éve vagyok orvos (1961-ben végeztem országos elsőként). Ennél világosabban nem lehet összefoglalni, lezárni egy kórlapot, időszakot. Íme: „Nagy vigyázattal és mindenről való lemondással, ami nekem káros, már huszonöt évvel meghosszabbítottam az életemet és tudtam mások gondját vállalni.” A mások gondját vállalni – ezt erőteljesen kell hangsúlyozni. Hiszen a tizenhárom év megsemmisítő börtön következményeivel terhelten, betegségektől gyötörve, három évtizeden keresztül a mások gondjainak vállalása… – csak rendkívüli ember gondolkozhat és cselekedhet így. Széchenyi, Bolyai, Kőrösi Csoma Sándor mellett a helye. A tehetség, az öntudat utolérhetetlen nagy mártírjai ők.

Széchenyi István? József Attila jut eszembe:

„Szállj költemény, szólj költemény
mindenkihez külön-külön,
hogy élünk ám és van remény – …”
—————————————–
„…ma harc az igazaknak rendje,
s igazok harcának győzelem a rendje!”

Jakab Antal mártír püspökre is találnak a Bolyairól írtak is:

„Prométheuszként egymagában állott,
De tűrt, de küzdött, alkotott, csatázott,
És helytállt, mintha lánc kötözte volna.
Nem illett jobban Bemhez a vezérség,
Jobban Petőfi sem szerette népét,
Nem tűrte szebben kínzatását Dózsa!”

„Sujtásos nemzet vagyunk” – gyötrődik Kölcsey Ferenc.

„Vihar mutatja meg a hajóst!” – tartja a közmondás. Igen: Kőrösi Csoma Sándor szelleme átível évszázadokon, él és hat… Fülembe cseng Illyés Kinga szavalata, Magyari Lajos Csoma-poémája: „Az utat én akartam, mert engem akart az út.” „Addig a városig, addig a hegyláncig, születéstől a halálig…”

„Népeknek, országoknak, százados testületeknek éltető lelke a tradíció. Ez az az összekötő kapocs, ez az egységnek összeforrasztó eleme, mely az emberöltők szakadozott láncát egy felsőbbrendű egységgel és egészséggel pótolja. Az emberek ugyanis kidőlnek, a családok kihalnak, a törzsek elkorhadnak, a származások erezetei összekuszálódnak, de azért e változó, alakot cserélő tömegnek összetartozást, a széjjelhúzó sokaságnak egységet kölcsönöz az, ami változatlan, ami folytonos. S mi legyen az? Az egységnek, a változatlanságnak, a folytonosságnak ezt az elvét, elemét s erejét tradíciónak hívjuk. Sohasem lehetne a tradícióról alkalmasabban szólni, mint most” (Prohászka Ottokár).

Sohasem panaszkodott. A győztes, a győzelem tudatában humorosan emlékezett: „Ez jó mulatság, férfimunka volt!” – idézve a költőt. Balczó András, a világ legnagyobb atlétája (Császár Mónika olimpiai bajnok férje, tizenkettő gyermek édesapja) hasonlítható hozzá. Balczó András evangélikus papnak a fia; világi és protestáns létére a Jakab Antal püspök úr kiadásában megjelent katolikus imádságoskönyvben nem egy imával van jelen. „Simili similiter gaudet!” („Hasonló a hasonlót kedveli!”)

A püspök úrnak az emberi kultúra egész területét átfogó ismereteit, szédületes műveltségét, bölcsességét, lenyűgöző oktatói képességét, mélységes humanitását nehéz lenne szavakban kifejezni. Nagysága így leírhatatlan. Bámulatos főpap.

Egyszer az énekről, zenéről, a lelkiéletről beszélve-mesélve Babits Mihályt idézte:

„Minden embernek a lelkében dal van
És a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
Az hallja a mások énekét is szépnek.”

Most már nincs, aki elmondja, elmondom én, édesapám, édesanyám emlékének is adózva: a nagy veszélyben bölcsen, bátran vezetett az ordinarius substitutus – szüleim megfogalmazása. – A megyéspüspök, a püspökké szentelt rektor, az ordináriusok börtönben, megsemmisítő börtönben; a Duna–Fekete-tenger-i csatorna-munkatelep üzemel. Ordinárius lesz a vicerektor-professzor. Ő köztük a legfiatalabb, másfél évtizede pap. Összekészítve a kicsi batyu a letartóztatás esetére. Tudja: feladata teljesítése = börtön, talán halál. Hazaérkezik a megsemmisítő fogságból Miklós László szépvízi plébános. A helyettesítő, a csíkszeredai káplán akar maradni véglegesen. A plébános úr álláspontja: „Hála a jó Istennek! Hazasegített! Én oda megyek, ahová a szükség hív, és úgy fogok dolgozni, mint eddig!”

Szilágyi István káplán Gyulafehérváron kísérli meg érvényt szerezni akaratának. Dr. Jakab Antal, az egyházmegye vezetője felteszi a kérdést: „Vállalná az erkölcsi következményeit?” A káplán néma marad. Egyik lábáról a másikra áll, majd a másikról az egyikre, köszön és távozik. Megy is a leirat: „Kinevezem nagyernyei plébánosnak.” Miklós László szépvízi plébánosként, vértanúként 1965-ben (56 évesen) az örökéletbe távozik. Végakarata szerint hívei között nyugszik a Szépvíz-csíkszentmiklósi közös temetőben. A sírkeresztjén ez olvasható: „Sok Miatyánkot mondtam értetek, de én csak egyet kérek tőletek.” Igen.

A Miatyánk életre szóló programot jelent. Az egyház ezt az imádságot adja át ünnepélyesen a megkeresztelteknek. Ez az út az ember számára nem könnyű, de Isten nincs távol a jóakaratú embertől. Jézus az ember kérését az Atyához intézett imádság középpontjába állítja, sőt egyenesen az üdvösségtörténet centrumába.

Néhány gondolat: 1. „A szeretet olyan szó, amely cselekvést jelent” (L. N. Tolsztoj). Igaza van Tolsztojnak. Abban, aki nem a jelenben, nem itt és most szeret – nincs szeretet. 2. „Együtt érző felelősség nélkül nem ér az élet semmit” – tapint a lényegre Saint-Exupéry. 3. „Az álmatlanság – írja Stanislav Jerzy Lec – egy korszak betegsége, amelyben az embereknek megparancsolják, hogy a tények előtt hunyják le a szemüket.” 4. „A gonoszt nem tudjuk száműzni egészen a világból, csak visszaszoríthatjuk minden egyes emberben” (Szolzsenyicin).
5. „Az Úr imádságát ütöm fel, kísérőm a nehéz úton.
Vigasztalást vegyít a kínhoz a te imád ó, Jézusom.
Imádság kell a szenvedőnek, akit a Sors árván hagyott.
Úristen, én nem zúgolódom – legyen a te akaratod.”
(Reviczky Gyula: Imakönyvem – a szerk.)

Hogy is mondja Jakab Antal püspök úr? „Nagy elődöm és mesterem, Márton Áron útjain próbáltam járni, akkor is, ha… egyedül maradtam.” A nagy idők emberformáló-alakító ereje, a nagy emberek céltudatos, bátor tettei szolgáltatják a megmaradás zálogát. Nagy Idők – Nagy Emberek! Igen, így együtt.

A valódi személyiségeknek nehezebb a Földön – de szebb is; nehéz felelősséget kell majd hordozniuk. Ők nem élvezik a nyáj oltalmát. Dag Hammarskjöld írja: „Maradjunk nedves humusz, termékeny homályban; ahol az eső esik, a vetés nő, még ha oly sokan taposnak is a száraz napfényben a talajon kavargó porban.”

Erősítőül is használta Tompa László Magányos fenyő című versét:

„Kibírtam én már sok telet,
Míg jöttek jégtörő szelek…
—————————-
Így múlnak, újulnak évek…
Én az időkkel bátran szembenézek!”

A helytállás szüntelen követelmény; gyengülő erők, erősödő szándék – állapítja meg Tamási Áron. „A kötelesség több mint az élet” – hirdeti a csíkszeredai gimnázium jelmondata.

„Akinek hite nincs, nem is tudja, hogy ő mennyire szegény, és még azt sem, hogy legtöbb bajának, panaszának ott van a gyökere” – mondja a püspök úr, majd vaslogikával érvel: „Az egész világon mintegy negyvenmillió törvény van, mind csak azért, hogy Isten tízparancsolatát igazolja.”

„Az ember az a valaki, aki elesik az előrehaladásban, és előrehalad az elesettségben. Nagysága abban az erőben rejlik, hogy ismételten fel tud állni” – idézte sokszor a neves burundi tudóst, Michael Kayoyát, és mindig hozzátette a „Tornyot raktam”-ból:

„Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni.”

„A kereszténység és a magyarság egy és szétválaszthatatlan. Ha szétválasztjuk, az olyan, mint amikor a test a lélektől válik el: az a halál” – Jakab Antal. Kemény beszéd.

„Mindent megtettem önmagam, felebarátom és népem javára és épülésére” – Jakab Antal. Igazi mérce.

„Könnyebb egy percig vagy akár egy óra hosszat hősnek lenni, mint csendes hősiességgel elviselni a mindennapokat” – állapítja meg Dosztojevszkij. „A mindennap egyenruhája a türelem, és a szív feletti nyomorúságos kitüntetés neve: türelem” – elemez Ingeborg Bochmann. Ez a gondolkodás, ez a felfogás, ez az életvitel jellemző a püspök úrra. A galamblelkű, szelíd, jóságos Jakab Antal – mondták és mondják a fogolytársai. Egyháztörténelmi eszmefuttatásai alatt mindig meghatott visszatérő gondolata: „Nézd, ezek mennyire szeretik egymást – mondták a pogányok az első századok keresztényeiről.” Mindig hozzátette: „Az örökkévalóság a mi menedékünk” – olvasható a marosvásárhelyi temető egyik sírkövén.

Mi pedig így foglaljuk össze Rónay György költeményével:

„Költő, dalolj hát! Énekeld hazádat
mutasd föl szívét a magas világnak!
S porod fölött csak azt véssék a fába:
Megtette dolgát és nem élt hiába”
(Tavasz elé – a szerk).

Meglepő a megsemmisítő bírói ítélet ezek ellen az emberek ellen? Állítom, hogy nem!

Az antikváriumban rátaláltam Márton Áron püspök úr Giovanni Papini Dante című könyvére. Visszavittem neki. Megkérdezte: „Hogy van az édesapja?” Elmondtam: megöregedett. Sok álmatlan éjszakája van, hogy mi lesz velünk, mi lesz ezzel a néppel. „Mondja meg az édesapjának, hogy szerencsére még sokan vagyunk, akiknek ezért álmatlan éjszakájuk van” – volt a felelet.

Emlékezetembe idéztem a Szabadság című verset (Heltai Jenő – a szerk.):

„Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak s élni mernek érte…
—————————————–
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak gyáva rab vagy.”

„A szenvedés a lét elengedhetetlen feltétele. Az emberi nem jelvénye. Senki sem igazult meg soha, míg keresztül nem ment a szenvedés tüzén. Egyetlen, amit tehetünk: megtisztítani a szenvedést, elkerülvén azt, hogy másoknak szenvedést okozzunk” – elmélkedik a nagy Gandhi. Mi, keresztények: „Az az ember, kinek élete tartalmát a szeretet hatja át, a leggazdagabb, mert övé az egész világ, s ez a világ annál nagyobbra nő, mennél többet adunk belőle másoknak.”

„Embernek lenni,
Csak embernek, semmi egyébnek,
De annak egésznek, épnek,
Föld-szülte földnek
És Isten lehelte szépnek”
Sík Sándor

Jakab Antal püspök urat egyszer a jelmondatáról kérdeztem. Így emlékezett: „Az ólombányában lezuhant egy sziklatömb. Dávid László paptársam elkapott-elrántott. Megmenekültünk. Akkor is, most püspökké szentelésemkor is Szent Tamás apostol jutott eszembe: Én Uram és én Istenem! Köszönöm, hogy terved van velem, köszönöm a feladatot!” Hitvallás – ahogy mondják – a javából! Én gondolat-társításul Szent Péter apostolt idéztem: „Hová menjünk, Uram, hisz az Örök Élet Igéi nálad vannak.” „Te vagy Krisztus, az élő Isten fia!” És azt, ami ezután következett: „Neked adom a Mennyek Országa kulcsait. A pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” Rómánál, a hűségnél kötöttünk ki.

„Hol itt, hol ott kétszáz évenként egyszer egy ember túlragyogja a világosságot, majd pazarló fénnyel a homályba borul” (Puskin).

„Naggyá lenni csak az ár ellenében lehet. A sodrással együtt soha. Az örök legyőzöttek az örök győztesek, és a hang igazabb, mint a lárma” (Franz Werfel). Igazán és valóban, minőségileg és maradandóan naggyá lenni csak a Mindenható és Jóságos Isten szolgálatában lehet.

Továbbgondolva a gondolatot az elmélkedés-ima hullámhosszán, Boldog Rupert Mayer fohásza jut eszembe (a nehéz időkben ez az imádság sok vigaszt nyújtott Jakab Antal püspök úrnak, és a jelmondat kiválasztásában lelkiségének motivációját is adja):

„Uram, az történjék velem, amit akarsz, s úgy történjék, ahogyan akarod, csak segíts, hogy megértsem akaratodat.
Uram, amikor akarod, akkor van a cselekvés ideje, s amikor akarod, mindig kész vagyok, ma és mindörökre.
Uram, amit Te akarsz, magamra vállalom, amit Te akarsz, számomra nyereség. Az a fontos, hogy a Tiéd legyek.
Uram, mert te akarod, ezért jó minden, s mert Te akarod, kedvem van hozzá. Szívem kezedben nyugszik.”

Így vetül a jelmondatba a mártírélet.

Pálfi Géza vértanúra imádságos lélekkel emlékezünk.

Pálfi Géza vértanú, könyörögj érettünk!

Nagy időkben nagy emberek közelében lenni: a Mindenható és Jóságos Isten kegyelmi ajándéka.

Jakab Antal mártír püspök, könyörögj érettünk!

„Vannak eszmények, melyek nem homályosulhatnak el, vannak hitek, melyek nem variálódhatnak, vannak igazságok, melyeket nem lehet talmi igazságokkal kicserélni” (Illyés Gyula, 1956).

Őszentsége II. János Pál Szentatyánk mondotta: Jakab Antal mártír püspök.

A Mindenható és Jóságos Isten kegyelmi ajándéka nekem az, hogy dr. Jakab Antal püspök kezelőorvosa lehettem.

A teológiai tanár, a székelyudvarhelyi főesperes Pálfi Géza vértanú.

A Küzdő Egyház, a Szenvedő Egyház, a Győzedelmes Egyház közösségében együtt imádkozni: felemelő érzés.

A P. Bíró Vencel: Erdélyi Katolikus Nagyok olvasásakor mondogatta édesanyám: Nagy idők, nagy emberek! Valóban!

Arany János írja:

„Legnagyobb cél pedig itt, e földi létben
Ember lenni mindig, minden körülményben.”

A szerzetes, a misszionárius lelkületű Pálfi Géza „Omnia ad majorem Dei gloriam!” – „Mindent Isten nagyobb dicsőségére!” tette fel életét, a tiszta eszményért hevülő ifjúságát.

A mártír püspök: „Hitünk és népünk ügyét soha el nem alkudtam!” XXIII. János Szentatyánkkal együtt ő is mondhatta: „A nehézségekkel való nyugodt szembenállás az én legnagyobb erőforrásom. Ilyennek születtem. Ilyennek neveltek. Ilyen vagyok. Ilyen az élet.” Összegezhetett Szent Ágostonnal: „Veletek vagyok keresztény, értetek vagyok püspök. A Mennyek Országa eladó: szeretet az ára. Így nyerjük el az örök életet.”

Jakab Antal egyháztörténelmileg éppúgy meghatározó egyéniség, mint Márton Áron.

Arany János ezt a helyzetet így törvényesíti 1848-ban:

„Vihar jöttekor, bármi legyen bére,
Valakinek állni kell a tornác küszöbére!”

Az Erdélyi Egyházmegye első érsekének imájával zsolozsmázom: „Tanításuk és példájuk világító jel legyen mindannyiunk számára. Ámen.”

Csíkszereda, 2011. április 30.

Dr. Antal Zoltán

Magányos fenyő

Írta: Tompa László

Hogy görnyed, mint aki bűnt lakol,
az őszcibálta bús bokor!
Az ágakról levert levelek
a szélben föl- s le kerengenek.
Haraszt röpül, vén fűz nyikorog.
Minden csupa gyász, por, pernye, romok.
A végét várja minden e zord vidéken –
csak én nem!

Én, amíg minden omlik, összedűl,
gyökereimmel e kopár fokon
– bús székely fenyő – megkapaszkodom,
s állok daccal, társ nélkül, egyedül.

S míg havat dob rám, hóköpenyt,
egy szeles nap, vagy egy vad éj,
így biztatom magam: ne félj,
te tovább tartasz, mint a tél!

A gúnyos holdnak, mely nekem
halált, s hasonlót emleget,
Így szólok: „Uram, láttam én
már karón varjat eleget!
Görnyedtem én még máskor is,
némultan, hó és jég alatt,
de törzsem, ágam akkor is,
a hó alatt is zöld maradt.

Kibírtam én már sok telet,
míg jöttek jégtörő szelek,
s gallyaimon, mint húrokon,
új fuvalmak zenéltek!
Így múlnak, újulnak évek…
Én az időkkel bátran szembenézek!

Szabadság

Írta: Heltai Jenő

Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg: szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.

Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is, aki pőre.
Tudd meg: szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,

Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemére húzott vaskalappal,
Mindig kevélyen szembe néz a Nappal,

Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle…
Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg: szabad csak az,
Aki oly áhítattal mondja ki,
Mint Istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.

Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.

Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak s élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,

S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,

Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.

Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak
Gyáva rab vagy.

Háromszéki piros páris

Írta: Farkas Árpád

Háromszéki piros páris,
Gond a dombja, ringatás is
Borvizekkel, fenyvesekkel,
Beszélget a végtelennel.

Mosolyában szarvas alszik.
Álmodik is, nem csak alszik.
Fehér árnyat vet a hóra.
Ősi tüzek csipkebokra.

Körülállják nézik, nézik,
Ezer éve, ezer évig,
Mesemondók, ágyúöntők,
Világjárók és fadöntők.

Szomjúságuk hittel éltet,
Bolyong bennem, mint a vércsepp.
Páros piros e jóság is,
Rázkódás is, ringatás is.

Ostorszíjon a bojt

Írta: Farkas Árpád
(Az Énekes madár udvarhelyi bemutatójára)

Az erdőzúgásból e tájon dobbantás lett mindig,
a finomlisztből lakodalmas nóta,
madár nőtt a vakarúból, játékszárnyon égberöppent,
mielőtt még ennünk adott volna.

Delejes, táncos vadrózsa ága,
Agyagos martból világba ringó,
Göröngyből, sárból felhabzó álom.

Lebegtessétek, suhogtassátok
Mert a kopjafák mégis elszenesednek,
Csak kék füst marad s a dobogó libegő játék.

Vasnehézzé merevül ajkunkon a szerelem, a szó,
Ha nem hajlik szivárvánnyá bennünk is az árnyék.

Táncos fenyőim kérnek-könyörögnek:
Élni dobogó-libegőn,
Akár egy sosevolt kapuzábén a tulipán,
Mint ostorszíjon a bojt.

---

Önéletrajz

Antal Zoltán a nevem. Szépvízen születtem 1938. október 5-én. Ez a helységnév egyetlen a magyar földön. Szent László királytól ered.

Orvosi tanulmányaimat Marosvásárhelyen és Bukarestben végeztem.

1964 nyarán dr. Dóczy Pál, a belgyógyászat tanszékvezető professzora és dr. Hadnagy Csaba főorvos megbízásából a börtönből szabadult dr. Jakab Antal ordinarius substitutus, majd erdélyi püspök kezelőorvosa lettem és voltam 1993. május 5-ig, amikor 84 évesen az öröklétbe távozott.

Felbecsülhetetlen, örökértékű, patinás „főiskolai” képzést kaptam tőle.

1. „Naggyá lenni csak az ár ellenében lehet. A sodrással együtt soha. Az örök legyőzöttek, az örök győztesek és a hang igazabb, mint a lárma” (Franz Werfel).

2. „A mennyek országa eladó: szeretet az ára. Így nyerjük el az örök életet” (Szent Ágoston).

Csíkszereda, 2011. április 13.

Dr. Antal Zoltán

---

A kézirat digitalizálását támogatta: